„Ne legyél már mindenkivel ennyire bizalmatlan! Ha tudná, hogy felszámolták a céged és munkanélküli vagy, biztosan segítene.”

Minden változás rémülettel tölti el. Nem érti, mi is folyik körülötte.

„Mindannyian őt néztük. Az egész család. Sehogy sem értettük a nyugalmat, ami benne volt a járásában, a szeme huncutságában és minden mozdulatában.”

„Amint leültem, a nyakamba csúszott a fekete miniszoknya, láttatni engedve futástól izmos combjaimat. Hát, csak nézzétek, aranyoskáim!”

  „Otthon nem szólhat a dologról. Az olyan lenne, mintha készakarva csinálta volna. Ki a fene lenne képes elválni egy haldoklótól?”

 „Tudom, hogy szólnom kellett volna, hogy ne úgy értsd, de láttam, hogy mindegy.”

 „Naná, hogy én voltam azon a képen, bronz barnán, cuki kis fürdőruhámban napozva. Hát tehetek én róla, hogy ilyen hálátlan géneket örököltem?”

Elmerültem az olvasgatásban. Gyakran történik velem ilyesmi, bele-beleolvasgatok blogokba, cikkekbe, gondolatokba, azok aztán annyira magukkal ragadnak, hogy észre sem veszem az idő múlást. Rácsodálkozok életekre, sorsokra, akaratlanul is összehasonlítgatom, elemezgetem őket.

Olvasom hajnalban az újságot, (mert ideje volt felkelni hajnalok hajnalán) azonnal középen, mert ugye a politika nem igazán érdekel, a halálozási rovattal meg mégsem kezdhetem. Szóval olvasom, hogy mindennek ideje van, és mindent a maga idejében kell elvégezni, hogy boldog emberek lehessünk. OK. Lássuk, mi mindent kell időben elvégezni, a maga idejében. Kezdjük azonnal a felkeléssel.

És akkor madár szól, lágy zene csendül,
lúdbőr ruhát ölt a végtelenség.

Folyton hajszolunk valamit. Ki pénzt, ki hírnevet, ki elismerést, ismertséget, ki egy darabka földet, ki egy autót, házat, ki egy jobb munkahelyet. Olyan is van, hogy egyszerűen csak a boldogságot hajszoljuk, a szeretetet, egy mosolyt, mert úgy érezzük már csupán ez az egy dolog hiányzik az életünkből. Aztán, amikor elérjük, rádöbbenünk, hogy milyen csalóka ábránd volt azt hinni, hogy most már minden rendben van.

„Indulj el egy úton
Én is egy másikon
Hol egymást találjunk
Egymáshoz se szóljunk”

- Most már egyáltalán nem akarok odamenni - mondta a férfi egyik este dühösen, elfehéredett arccal, amikor a nő újra szóba hozta a dolgot - Mi értelme volna?

Hé! Igen, te ott, azon az asztalnak látszó valamin, figyelnél rám egy kicsit?

- Megmondtam, nem? - üvöltötte Géza és elindult az asszony felé. Tartása, tekintete semmi jót nem ígért, szeme eszelősen csillant meg a lámpa fényében.

 Talán az ...
 Érezzem

 Fagyos december volt. Hideg, hó nélküli, szürke december.

Nyomorult érzés. Nyomorult érzés, amikor hiányzik valaki.

Egy világ omlott össze benne a pillanat törtrésze alatt. Egészen addig meggyőződése volt, hogy mind szellemileg, mind fizikailag egy jó karban lévő, sokszoros nagymama. Halad a korral, rejtvényt fejt, olvas, követi a világban folyó eseményeket. Nem kihívóan, de csinosan öltözködik, hál’ Isten még nem felejt el semmit…

Egyszer volt, hol nem volt, a Városházán innen, a Hipermarketen túl, a nagyváros hideg panelrengetegében élt egy szegény özvegyasszony három gyermekével. Gyönyörű, aranyhajú, kékszemű kislány volt valamennyi, aki csak rájuk nézett, felvidult.

„Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy”
(Zsoltárok 23, 4)

Pali bácsiék történetét Mari nénémtől hallottam tavaly szüretkor. Ő meg a körorvos feleségétől a piacon.

Három napja
Silentium
Nekem a vers

Nagy szomorúság vette be magát a szívébe, gyötörték az emésztő gondolatok. Mit keres ő még mindig az életben? Hát miért is élt ő tulajdonképpen, hogy vénségére egí kutyaólban, kegyelemkenyéren éljen?

Apró
Alkony
Apró 2.

A szerelem az élet alkonyán is megtalálja az arra érdemeseket, akkor is megtölti a szívet melegséggel, várakozással, a játék izgalmával. Talán csak elfogadtatni nehezebb. Egymással, másokkal.

Minden ember más és más. Ami az egyiknek értéktelen, ócskaság, az a másiknak valóságos kincs.

Nem vagyok én bolond! Csak öreg. Összetörött és magányos. Szedni fogom, megígérem, lejövök újra, és meglátja, hogy milyen jó vagyok.

Mert a boldogság csak akarás kérdése, és nagyon kevés embernek adatik meg a művészet, hogy akarni tudjon. Akarni szeretni.

* Megkaptam mindent
* Megállt kicsit
* Anyámnak