Amikor átadtam a szerkesztést Erzsinek, megígértem, szemmel tartom az oldal életét és mindenben segítségére leszek. (és nem csak mert megígértem, kötelességemnek is érzem)
És most úgy gondolom eljött az ideje, hogy egy kicsit – beleszólva az oldal életébe – helyére tegyek néhány tévhitet, ami talán egy – két új szerző fejében alakult ki általában az internetről, de legfőképpen ami minket illet, a Csillag működésével kapcsolatban.

Nemrég jelentettem be, hogy a Csillagszemek szerkesztésében változás történt, ez volt Vera távozása és most ismét egy változást jelentenék be, ami egyben fordulatot is jelent a portál életében, legalábbis őszintén remélem, hogy így lesz.

Több olyan dolog történt amelyek már rég megérdemeltek volna egy beszámolót, de ezek nem voltak olyan fontosak, hogy ne értek volna rá várni egy kicsit. Az azonban amit most szeretnék közölni veletek, nem tűr halasztást.
Öt év után most ismét el kell köszönnöm valakitől, és ez a valaki nem más, mint Vera, a Csillagszemek szerkesztője.

Burkus kutyám méreténél fogva nem alkalmas arra, hogy a lakásban éljen velünk együtt.

A főtéren, a szökőkútnál ült amikor megláttam. Elegáns, negyven és ötven közötti nő.
Világos, apró mintás ruhában, ami rövid ujjú volt, mély dekoltázzsal. A hossza valószínűleg térd körüli lehetett, mert így a keresztbetett lábakat, jóval térd felett is látni hagyta. Vállán elegáns táska, a karján egy kardigán, vagy blézer, kifordítva, szemén napszemüveg. Olvasott.

Amikor a bába becsukta maga mögött a tisztaszoba ajtaját, egyenesen Ambrus elé állt.
- Be köll vinni az orvoshó.
Ambrus nem szólt, csak nézett maga elé. Pont most – futott végig az agyán – ellenek a birkák, ott nem hagyhatja őket, mi legyen most, kit küldjön?
- Jó van, bevisszük – mondta határozottan.

„A balkáni gerle az 1920-as években Románia felől érkezett a Dél-Alföldre, s kiváló alkalmazkodó képességét bizonyítva hamarosan elterjedt az egész ország területén. Ma már a síkságtól a hegyvidékig mindenhol megtalálható, abszolút kultúrakövető faj.”
Akárhonnan is jött én megszerettem már gyerekkoromban és szeretem azóta is. Jellegzetes hangjára ébredek nap mint nap.

Nemrégen szembesültem a ténnyel, hogy én tulajdonképpen egy másodrendű, vagy nem teljes értékű állampolgár vagyok.
Nem származásom, vagy bőrszínem, esetleg vallásom, egészen hétköznapi okok miatt:
Nincs jogosítványom, se útlevelem.

Tulajdonképpen nem ért váratlanul a látogatása, előre jelezték, hogy jön.
Könyvet ír az Ormánságról és bejárja az ormánsági falvakat – mondták-, elbeszélget a falusiakkal, anyagot gyűjt. Így jutott el hozzám is.
A polgármesteri hivatalból az egyik önkormányzati képviselő kísérte el.

Jót nevettem annak idején, - amikor először hallottam - azon a bizonyos almamagos viccen.

Sohasem gyűjtöttem a trófeákat, nem beszéltem a kalandjaimról, mégis kialakult valami kis hírem, vagy éppen rémhírem, ami aztán még jobban felkeltette irántam a nők figyelmét.
Talán azért gondoltam, hogy bátran végigsétálhatok az utcán, egy – köztudottan – meleg férfival, mert soha senki nem hiszi rólam, hogy én is meleg vagyok.
Tévedtem.

Minden ember életében vannak nehéz időszakok, amelyekre nem mindig szívesen emlékszik vissza.

Amikor először láttam talán három éves lehetett, mezítláb szaladt oda hozzám, felnézett rám apró, ragyogó golyó szemeivel, olyan volt az arca, mintha valami nagyon kedves rokonát látná, tele volt örömmel és tisztasággal.
Egy roma család negyedik gyereke volt, de teljesen más mint a többi, ez már akkor - ott, amikor először láttam - rögtön feltűnt.

Semmit nem vettem észre, sem szeretkezés előtt, sem közben. Kedves volt odaadó és végtelenül figyelmes. Igen, végtelenül figyelmes talán túlságosan is, és ha más nem is, ez azért feltűnhetett volna. Mindenre odafigyelt, mindent profi módon előkészített, nem kerülte el a figyelmét semmi, a legapróbb részlet sem. Ami még gyanús lehetett volna, hogy csak, és kizárólag nappal, délután találkozhattunk.

Már nem vagyok fiatal, ezért aztán életemben kipróbáltam egy-két dolgot és mivel nem vagyok felszínes sem, szeretem a dolgokat igazán körüljárni a magam módján, és amennyire a képességeim engedik, - lehetővé teszik - jól csinálni.

A szeretetnek sok formája van és ott is ott van, ahol nem is gondolnánk.

Ervin rátámaszkodott a nyeregkápára. A ló lépésben, unottan poroszkált, láthatóan egy kicsit sem érdekelte a tavaszi határ.

Még nem is volt internetem, amikor már arról olvastam, hallottam a rádióban, hogy az itt kialakult kapcsolatok nem őszinték, nem szabad bízni abban, akit a neten ismer meg az ember.

Persze volt igazi neve is, de mindenki így ismerte, és nem nehéz kitalálni miről kapta ezt a nevet, igen a nagy, karvaly orráról. Olyan vékony, sovány ember volt, ami nagyon ritka, de jellegzetes. Talán ezért is volt annyira szembetűnő nagy, kampós papírvékony orra.

A fiú megkerülte a házat. A kutya szerencsére nem vette észre, öreg is volt süket is, örült, hogy élt.
A ház mögötti ablak nyitva volt, óvatosan, kétrét görnyedve közelítette meg, és amikor már előtte volt, akkor is óvatosan mert felegyenesedni.

Egy kisfiú, akiről mindent tudok, életének szinte minden percét ismerem, pedig soha nem találkoztam vele, csak hallottam róla sokat, sokszor.
Szőke, kék szemű, tiszta ártatlan tekintetű fiú volt, olyan kisgyerek, amilyent minden szülő szeretne és amilyen talán nem is létezik.

Még egyetemista voltam amikor először láttam. A szülei tolták egy babakocsiban, aranyos, pirospozsgás kicsi baba volt, ahogy fölé hajoltam rám mosolygott.

DÉRY TIBOR
(1894-1977)

Judit vidámnak tűnt, mindenki annak látta, és hát ez nem is volt csoda, az eljegyzése napján milyen legyen az ember? Talán csak Magdi az anyja vette észre a szeme sarkában azt az apró szomorúságot ami úgy ott ragadt, „azóta”.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
(1773-1805)

DEVECSERI GÁBOR
(1917-1971)

Evelin felemelte a fejét.
- Szeretlek, tudod, hogy szeretlek?

Színdarab, gyerekeknek.

Az én anyám
Mama
Anyák napjára
Anyám hetven éves

A fiú tizenhét éves volt, és nagyon szenvedett.