„Bezzeg, ha nem merengek el rezgő farizmán, idejében észreveszem, hogy az adóhivataltól nemkívánatos küldeményt tévedésből nyomta csak kezembe.”

Az asszony elment Debrecenbe. E Manci Pál (egyetemre jár, má’ megen), így majd’ minden második hétvégén szalma vagyok.

Á, ez egy buta tyúk. Ráadásul, még lompos is. Például, le van nőve a haja. Nem mintha nem mindegy lenne, mert amúgy sem szívvidítóan karakteres a hajfestéke. Feketésbarnásvöröses. Vagymi.

Vigyázat! Ezek a szilánkok csak távolról mutatósak,
aki túl közel merészkedik, azt (meg)sértheti.

Géza - első látásra úgy tűnt - egy teljesen átlagos polgára volt a vidéknek. Mégis félelemmel vegyes tisztelet övezte. Még a legvénebbek, legbölcsebbek is respektálták. Jelesül azt, hogy Géza olyan utazásokat tett a kozmoszban, amire egyikük sem volt képes.

Csípős hideg volt. Persze november közepén másra nem is lehetett számítani, így hajnali öt óra körül.

Ennek történetnek a fő motívuma nem emberek közötti kapcsolatról szól, de kapcsolatról. És nagyon emberiről.

A könyv nem volt túl érdekes. Mégis minden este rávette magát, hogy egy fejezetet elolvasson belőle. Ilyen volt. Nem szerette feladni azt, amit egyszer elkezdett. Szerette a kiszámíthatóságot. Úgy a saját cselekedeteiben, mint a környezetében.

Nagyjából egy hete történt.
Úgy kászálódtam ki az ágyból, mintha éppen átrobogott volna rajtam egy gyorsvonat. Még dudált is! Így hogy: bííííp-bíííp, bíííp-bíííp…Három nagy vörös lámpája, meg mintha egy hatost, meg két nullást formázna. Ja, biztos ez a hat órás gyors volt.

"Rettegek. A Vég csatakos lován közeleg.
E végső tusa tudom, számomra elveszett.
Mintha érezném hűséges ménem szagát,
ki sok háborún hősiesen segített át."

No comment