sétálgat a nap
fel s alá taplógomba
csigalépcsőjén

Az előző napok kegyetlen hidege már rég oda hegesztett minden páracseppet bármi létezőhöz: a postaládák gombja, a fenyők tűlevelei, a jéggé dermedt virágszárak, a kerítések rácsai vastag kristálykövecskékkel voltak kirakva.

kincseit rejti
avar mélyére a nyár -
tavaszmagocska

Ahogy a régi holmik között kutatok, azt az elveszített megnyugtató bizonyosságot keresem, amiről biztosan tudom, hogy az enyém volt valamikor.

Az ecset szárán át lecsorogva az ujjaimra, behatolva a bőröm alá, a vérem részévé válva már türkizkékben, olajzöldben vagy épp rózsaszínben látom az egész világot.

A bőröndök már a kocsiban, indulásra készen sorakoznak, mi pedig nagykabátban állunk a ház előtt és búcsúzkodom a vigyorgó kamasz fiaimtól. Tudom, nagyon izgatottak és türelmetlenek, alig várják, hogy menjek már.

álmodik a fűz
tündérrózsák táncolnak
fehér hajóm körül

fénylő bogarak
kaleidoszkóp-tánca
pörög s eltűnik

út s várakozás
arcnélküli vízözön
időkikötő

zárt ajtók mögött
tenger partján bóklászom -
szőnyegfoltokon

csillogó kövek
esőkönnyek csurognak
április arcán

Amit nem tudok lefesteni, elmondom.
Amit nem tudok elmondani, lefestem.

hív a dallam hív
sziklákat átölelve
pipacstánc ringat

erdő csendjére
hulló légkönnyű tollak
s nehéz sassikoly

bálnák éneke
gyermekkor-hullámokat
hoz felém a szél

Vajon Bröt-Anund király nyugszik itt az Anund halma alatt? Senki nem tudja pontosan. De ez a hely igazi érték, és méltó a látogatásra. A halom körül egy jól megőrzött kő-labirintus áll, öt hajóalakzatban felállított kőcsoport, mellette más alakzatok és több, mint 200 sírhalom.

becéző homok
a sivatag ha sóhajt
versek zizegnek

csillagok alatt
kékké válnak a sziklák
én nem tudtam még

madár a sziklán
hullámmal táncol a szél
mindenütt csak víz

- Vettem egy homokszínű blézert... - így a barátnőm.
- Az új kocsimnak homokszíne van - így a barátom. Holott az egyik barna, a másik okkersárga.

Felhívott anyám, hogy vagyunk, mi, a messzigyerekek. Kicsit nehezen, mondom, mert az iskola, az öt gyerek, a sok munka, alig győzzük, a hét hónapnyi tél, a méteres hó, a nyelv, a sötét...

Egy néni a repülőn, útban Svédország és Magyarország között, hasznos tanácsokkal látott el minket a svéd környezetbe beilleszkedésről. Jó tanácsainak lényege az asszimilálódás volt, a beleolvadás, a minél teljesebb hasonulás a kulturális és nyelvi körülményeinkhez.

Háromezer kilométer választ el az eddigi életemtől.
Mintha megszűntem volna.

Eljött az utolsó hetem az iskolában. Végtelen szomorúság és csend volt bennem, nem akartam találkozni senkivel, se beszélgetni, de még csak hallgatni sem a többieket. Csak lenni. Kibírni. Túl lenni rajta. Befejezni csendben. Már reggel így keltem, már hétfőn. Ez az utolsó hétfőm abban az iskolában, amit annyira szeretek, a művészképzőben.

Lassan megyünk visszafelé, beszívjuk a vízpárába burkolt dübörgést, mintha nem is víz lenne, hanem kövek, sóder, fém, ahogy nekicsapódik a sziklák sima falának. A puha víz. A kíméletlen. A megállíthatatlan. Mint az idő.