Eszmél a rém, de késő: suhintok,
s kettészakad az önelégült, foghíjas
vigyor.

„Hajszás kábulatból eszmélve látod:
Vén hagyás-faként magadra maradtál,
Magasról bámulsz új csalitvilágot”

(Etűdök Holló László képeire)

Tám László fotóművész szentföldi képeihez

ÉLETFORMÁK (vers)
VOLT EGYSZER EGY PÉCS (rövid próza)

Mert érzi, hallja, nincsen egyedül,
Bár gyötrő baj sajog, roppan belül

  ÖNMEGVALÓSÍTÓK
  GYEREKES DOLGOK
  A LEGŐSIBB FOGLALKOZÁS

Ne higgy, anyám, hazug szónak,
Te neveltél szépnek-jónak,
Taníttattál, kényeztettél,
Köznépek közt úrrá tettél.

KABOSÁNAK
EGY TENGERÉSZ NAPLÓJÁBÓL
HORATIUSNAK

– Az lenne csoda, ha a tanársegéd úr nem kívánná felülbírálni döntéseimet! – csattant fel indulatosan a professzor. – Mégis, mit képzel? Istennek vagy varázslónak tartja magát, hogy nem hajlandó tudomásul venni a tényeket?

Öt év előtt csak egy karácsonyt kértem…

Távolodó lépted neszeit befogadja november
Színes szőnyege, úrnapi körmenetes szirmokként
Szórva falomb-kosarak tartalmát lábad elébe.

Akik ismertük, szerettük, rendszeresen találkoztunk vele, mindannyiunkat megdöbbentett a hír:
Tüskés Tibor eltávozott közülünk.

Mert milyen a gyarló ember? Ha elméje, lelke imára tárulkozik, révületében ellankad vagy éppenséggel rest marad a karja. S akinek válla, dereka nap mint nap nehéz robottól görnyed, annak ajka Isten nevét zsolozsma helyett gyakorta káromolva ejti ki.

Mért várjátok? Messzire ment, örök útra a táltos,
Csillagpor kél égbe szökő lova lába nyomából,
Büszke Hunor s Magorunk vár rá; felbúg szarukürtjük,
Villámló kelevézük tisztelgőn a magasban,
Sastollas párducsüvegek lekerülnek előtte.

Máig sem értem, hogy szikár, csontos, munkától megkérgesedett, izületi bántalmaktól deformálódott ujjait hogyan érezhettem olyan bársonyosan lágynak. Talán a lényéből áradó szeretet formálódott meg abban az élet-meleg puhaságban.

A dolgok nem tehetők meg nem történtekké csupán azáltal, hogy nem veszünk róluk tudomást. Ideig-óráig sikerülhet ámítanunk önmagunkat vagy másokat, de előbb-utóbb úgyis szembesülünk a valósággal, s akkor kétszeres a büntetésünk: a rideg realitások mellett be kell ismernünk saját gyengeségünket is.

Jó olvasó! Kit-mit e mű megláttat,
Hirdesd, töltsd dicsőség-poharát színig,
Köszöntsd, s add át a halhatatlanságnak:
Kristályelme címere vagy, ex libris!

A tizennégy éves „előember” furcsa szerzet. A lehető legkülönfélébb anyagok és energiák keveréke. Nyúl és oroszlán, vaj és gránit, óceánok mélyének csendje és égzengés, mikrorészecske és világmindenség lakozik, viaskodik benne, hogy évek múltán, felnőtté válva mindez képlékeny, formálható, asszimilálódni képes eleggyé váljék, s engedelmesen feloldódjék a szürkeség végtelenjében.

avagy Kiss gazda beöltözik

(Igaz történet a XX. sz. utolsó éveiből)

Föld méhében szunnyad a hős, s aki őt elemészti,
Zászlós kopját tűz kettészelt álma fölébe.
Lám, remekül temetünk! Éltében kéne az embert
S érdemeit méltóképp, főt neki hajtva becsülni!

ELESETT SZAVAK
ARCHEOLÓGIA
SZÜLETÉSNAPOMRA

Búcsút nem mondok, szövetét kár nyűni a szónak.
Foglalj törzsasztalt, gyűjts egybe barát bejutókat!
Viszlát, drága Lacim, jövök egy nap, kései vándor,
Hogy ne unatkozz – rám fér –, korrepetálj fizikából!

Nehéz vagy könnyű a magyar nyelv? E kérdés napjainkra elvesztette súlyát, lényegét, értelmét. A suksükölő, őőő-ző TV-műsorvezetők, lépten-nyomon bakizó, ikes igékről, ragozott főnévi igenévről, szórendi szabályokról soha nem hallott, vagy azokat tudatosan figyelmen kívül hagyó újságírók, írók, telefonszavazás gyártotta, betegesen hablatyoló vagy összefüggéstelen félmondatokban hebegő sztárocskák korában valóban nincs létjogosultsága az efféle akadémikus problémabecserkészésnek.

Na bumm, akkor mi van?
Helyzettelenség?
Helyzetnélküliség?
Anti- vagy kontrahelyzet?
Egyáltalán szükség van helyzetre
csak úgy, általában?

Gyújts gyertyát gyom közt fakadó, csenevészke virágért,
Mely színt, illatokat hord folyvást lábad elébe;
Magvait adja fizetséget nem várva a szépség,
S új erkölcs közönyös zsoldos-hada durva bakanccsal
Szétgázolja vakultan a semmi felé menetelve.

MAGAMRÓL
ECSETVONÁSOK HIDAS CÍMERÉBEN
SZABADEPIGRAMMA
KÁPOLNAHARANG

Első pillantásra mítosz-paródia, valójában inkább napjaink társadalmának görbetükre, az ókori aktorok kissé szabadszájú stílusában...

Sorozatomhoz – tudtán és akaratán kívül – kedves szerkesztőnk, Erzsi adta az ötletet, a „Szeletkék” révén. Korábban magam is írtam néhányat, aztán rádöbbentem: ez a műfaj önállóan is képes az úton-útfélen látható, hallható vagy éppenséggel rajtunk csattanó, pillanatnyi hétköznapi történések „lefotózására”. Íme!

„Száz esztendeje már, hogy e sanda világra születtél
Csillaggal bélyegzett, sors szaggatta magyarnak,
Eltévedt humanistának, rossz káini vérrel
Vert, ezer éve Turán-átok sújtotta hazában.”