Kedves Csillagszemek!

Azt olvastam az egyik mai újságban, hogy Kínában egy nő a film előtti húsz perces reklámért beperelte a mozit és a filmforgalmazót.

Saját elhatározásból évek óta nem iszom egy csöppnyi alkoholt sem. Nos, lassan kezdem úgy érezni, több zaklatásnak vagyok kitéve, mint az, aki iszik mint a kefekötő (igaz, fogalmam sincs hogy az mennyit iszik, de így valahogy szokták mondani). A „Legalább egy pohárkával! Megsértesz!” vagy a „Nem akarsz koccintani a boldogságunkra?

Saját elhatározásból évek óta nem iszom egy csöppnyi alkoholt sem. Nos, lassan kezdem úgy érezni, több zaklatásnak vagyok kitéve, mint az, aki iszik mint a kefekötő (igaz, fogalmam sincs hogy az mennyit iszik, de így valahogy szokták mondani). A „Legalább egy pohárkával! Megsértesz!” vagy a „Nem akarsz koccintani a boldogságunkra?

"Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni.

Aki felületesen ismeri, azt mondaná rá törékeny, olyan alkat, akit a legkisebb fuvallat is odébb taszít. Törékeny, de csak kinézetben, alkatában. Harminckilenc éves volt, amikor észrevette nincs minden rendben az egészségével.

Útközben hozzájuk, - a Vásártér környékén karikázva -, azon járt az eszem, vajon mi késztet arra egyes embereket, hogy önkéntesen adjanak vért.
Amikor erről Janit kérdezem, csak mosolyog, és akkor is, amikor arról, volt-e olyan eset, hogy tudván tudja, az ő vére mentette meg valakinek az életét, csak ennyit mondott:
- Volt! – és szerényen eltereli a beszélgetést más irányba.

A minap a falu hirdetőtábláján egy értesítést fedeztem fel. Kirándulást szerveznek a szigetszentmiklósi virágkiállításra.

Van öt perced arra, hogy belegondoljál, milyen ember is vagy? Olyan-e, akinek mindenről van véleménye és saját maga, illetve mások okulására ki is mondja azt?

"...csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek!

Hogy is szokták mondani? Ha két asszony beszélget, az már piac! Ha három, az már vásár! Azt hiszem így valahogy… A munkahelyemről – habár nem igazán szabad - ki-ki lógok én is a piacra egy gyors bevásárlásra. Mármint így kéredzkedek el a munkatársamtól: csak veszek reggelit és már sietek is vissza, de persze hogy nem így történik.

A HÍZELGÉSRE VÁGYÓ GAZDAG

Fiatalabb koromban gyakran jártam focimeccsekre. No nem a fociért magáért,
sokkal inkább szerettem nézelődni, elbambulni, figyelni a nézőket. Egyszer az is megtörtént, hogy a 3:2 –es végeredményű meccsen az öt gólból egyet sem láttam, mert beszélgettem, mert nézelődtem, mert éppen a sportpályának háttal voltam.
Történt egyszer, hogy a szomszédos falu csapata játszott nálunk.

Egy öregasszony jó barátságban élt a szomszéd fiatalasszonnyal, akit egy este az anyósa megvádolt, hogy húst lopott tőle, és nyomban el is kergette a házából.
- Hová mennél, te szerencsétlen? - kérdezte az öregasszony. - Majd én elintézem, hogy az anyósod visszafogadjon.
Marék szalmát húzott ki a kazalból, átment vele a fiatalasszony anyósához.

Akkor már hosszú hetek óta bizonytalanságban éltek. Nem attól, hogy mi fog történni, hiszen azt már tudták: menniük kell. Csak a napot, az órát nem közölték még velük.

Az egyik kapualjból utána szóltak:
- Várjon csak!
Visszafordult és egy kerekesszékben ülő férfi mosolygott feléje.
- Tudja, hogy mi rokonlelkek vagyunk?
Nagyon bambán nézhetett a férfire, szerencsére amaz szinte azonnal folytatta:

Mosolygós szemeivel, vidám természetével, örökös jó kedvével bizalomgerjesztő volt.
Sokan megkeresték gondjaikkal, bajaikkal, és ő lehetőségeihez, erejéhez mérten igyekezett segíteni, akinek csak tudott. Megállították az utcán, keresték telefonon, levelekben, egyszóval mindenhol ott volt, ahol segítség kellett.

A csinos, mindig jólöltözött, galambszürke kiskosztömös, ridikülös idős asszonyság petykén grasszál végig a falun, ki a rosseb gondolná, hogy amint belép a háza kapuján, visszacsöppen a rideg valóságba, leveti és összehajtogatja galambszürke kiskosztümét, kinyitja a bőröndjét, a ruhát és a ridikült beleteszi, becsukja a koffert és az ágy alá teszi.

A kislány most is éppen úgy, ahogy a nagyok elvárják tőle, két kezét apróka, törékeny testéhez simítva gyakorlott mozdulattal meghajol a közönség előtt, amely tapsol…élteti.
Alig múlt hét éves!
Lejön a színpadról, puszilgatják a szülők, a rokonok, a közeli és távoli ismerősök…

A szomjas szarvas egy forráshoz ment. Amint ivás közben meglátta tükörképét a vízben, dicsérte agancsát, látva milyen nagy és szép, lábait viszont ócsárolta, amiért vékonyak és gyengék. Míg ezzel foglalkozott, amikor egy oroszlán jelent meg, és űzőbe vette őt. A szarvas futni kezdett, és jóval meg is előzte az oroszlánt.

Sz.Jóskával évek óta nem találkoztam. Legutóbb – körülbelül tíz évvel ezelőtt Szabadkán futottunk össze, akkor is – mint most, teljesen véletlenül. A két találkozás között eltelt idő nyomott hagyott mindkettőnkön. Természetesen – elsősorban külsőségekben. Ezt nem is részletezném.

„Senki sem kérheti számon tőlünk,hogy miért nem vagyunk olyanok, mint egy idealizált regényhős vagy egy angyal. De azt igen, hogy miért nem vagyunk önmagunk.”

- Treszka, mi tudjuk ám, hogy te vagy a Treszka…! - ugrándozták körül a gyerekek a hajlott hátú vénasszonyt, aki viszont mit sem törődve a gyerekek csúfolódásával az én kezem után kapkodott.

A két hattyú tizenkét éve él a park közepén lévő tóban.
Ay elmúlt hét elején a hattyúpár tojója gondolt egyet és váratlanul felrepült. A tóparton sétálók – amig tudták, követték szemükkel, de a nagy kedvenc hatalmas szárnycsapásokkal csakhamar eltűnt a szemük elől.
Megindult a találgatás, vajon miért tette, amit tett.

Csak a tekintetével követte, amint a buszsofőr hanyag mozdulattal előbb a cigarettás dobozáért, majd az öngyújtóért nyúl.
Máskor hadakozott, háborgott volna…

Csak a tekintetével követte, amint a buszsofőr hanyag mozdulattal előbb a cigarettás dobozáért, majd az öngyújtóért nyúl.
Máskor hadakozott, háborgott volna…

Annak ellenére, hogy tegnap „sport szerda” volt, és ilyenkor nálunk itthon a sporté a főszerep, az egyik televíziós csatornán sikerült elcsípnem egy - Eva Rasszal készült - beszélgetést.

Jött velem szemben az utcán és mosolygott:
- Olvastam, amit írtál…
Az ismerőseim közül többen is tudják, hogy létezik ez az oldal, hogy szoktam néha ide írogatni, de nem emlékszem, hogy ezzel az ismerősömmel korábban beszéltünk volna ilyesmiről, hiszen vele egészen más jellegű a kapcsolatunk.
- Olvastad? Hol? – kérdeztem, habár pontosan tudtam hogy ez csak egy helyen lehetséges. Ezen az oldalon.

Mindnyájunknak szüksége van kikapcsolódásra, pihenésre. Habár a nagy többségnek nem telik arra, hogy különleges helyeken pihenje ki magát, viszont ha nincs is lehetőségünk hosszabb időre, távolabbi helyekre elutazni, jó, ha előre megtervezzük, mit teszünk majd a pihenés óráiban.

Már harmadik napja nagyon gyenge az internet kapcsolatom így sajnos képtelen vagyok érdemben eleget tenni a szerkesztői feladatoknak, a net-erősség csak arra elegendő, hogy úgy-ahogy figyelemmel kísérjem a Csillag-történéseket.
A szolgáltatóm ígéri, hogy hamarosan akadálytalanul tudok dolgozni – remélem igaza lesz és nem leszek így, és ennyire elzárva Tőletek.