Kiszáradnak a tengerek,
ha én, a bűbájos, elmegyek.
Helyettem majd a csönd jön el,
nem lesz morajlás, kavicszörej.

"Most figyelj, mert mozdul a Sámán,
hallod a dobszót?"

Még virraszt a város, pedig későre jár,
a sarki borozó lassan bezár.
(Ajtaja sárga fénykörében
egybeolvadt egy furcsa pár)

Jobbra nézek, a homályból keskeny, magas ablakok körvonalai bukkannak elő. Némelyiken hólyagpapírhoz hasonló anyag, szakadozottan, a többin át viszont szabadon dől a fagyos levegő. Szakad a hó odakint. A terem másik végében, nagyon messze tőlem nyílt tűzhely, fölötte kondérok lógnak, közelében csuhás alakok sürgölődnek...

..mióta világ a világ,
az a rendelés,
hogy eggyel több az álom,
mint az ébredés.
Elhunyt szeretteink emlékére

"Útra-tévedt indulását
nincsen óra, ami üsse,
hamubasült pogácsáját
nincs kemence, ami süsse."

Menj vers, s ott leszek benne, bújva,
hová szavam'' puszták szele fújja,
és ha nem ér célt mégsem -
semmibe tárom ölelésem...

Aznap este, ha valaki felnézett az égre elég hosszan, a csillagok között műholdat láthatott elsuhanni a végtelen magasban. Kicsit lejjebb utasszállító gépek gyűrték maguk alá a távolságot jelzőfényeiket villogtatva.Idelent, a világnak ebben a "sötét" jelzővel illetett zugában, szörnyeteggé fél az emberi butaság egy ártatlan denevért.

"Ibolyán túlról vörösön túlig
cikáznék lelkeddel lelkem hátán,
s lenne lobogásunk légbe verdesett,
földre nevető tűzszivárvány…"

Majd a végén, amikor elmegyek,
s hallani vélsz valami szép zenét,
abban az a-moll én leszek,
így küldöm majd el Neked
elmúlt tavaszunk üzenetét.

Látod, a kapu előtt
a fákat már meztelenre szerette a szél.
Addig ölelgette, gyötörte,
míg leveleiket levetve
kopáran várják további csókjait.

„Késő-e már, hogy meglengessem
rongyolt kendőm, gyűrkös lelkem...”

Csillagom, révészem, vígy által a Dunán,
Uramtól maradott magam neked adom...

”Most ki tudnék feküdni,
mint egy ravatalra,
a szél-rongyolta,
zizegő avarra...”

„...hagyni, hogy szelíd bús alázat
váltogasson szívemben
emésztő boros lázat....”

"Betörve, mint a vadló,
igába fogva, földre-néző fejjel,
körmömön kopogó patkó,
billogom tudatomba égetett jel."

„Szavaid elszállhatnak,
mint liha tollpihék,
pedig nincs a világon
egyéb fix pontod.”

"Kondítsam most,
vagy félreverjem?
Ki figyel engem,
ki figyel engem?
Érdemes vajon
beleremegnem?"

Vajon fáj-e a megfeszített húrnak,
mikor beletépnek az ujjak?
Mert az ujjnak fáj a húr,
fájni tanul,
s mikor már mindent tud a szenvedésről,
akkor játszik halhatatlanul.

A nagyház döngölt földjén friss homok, rajta a halott-nézők megolvadt lábnyoma. A viaszszag, és a frissen meszelt falak fehérsége elfeledteti, hogy valaha élet mocorgott ebben a szobában is - öreg, lassú, beteg - de élet. Befőtt sorakozott kimért rendben a szekrény tetején, s a felbontott savanyúság magányos illatához belopódzott olykor a sült, vagy a paprikás krumpli meleg illata. Itt minden meleg volt, és csoszogástól, zsörtölődéstől neszes.

Ballagok mögötte, hátát nézve,
szívem mélyén tán azt remélve,
elveszi tőlem rámrótt terhét,
a másság roppant keresztjét.

Történt egyszer, hogy egy szép jövő előtt álló fiatal párnak ikrei születtek - két fiú. A házaspár jó körülmények között élt, mindketten értelmiségiek voltak, munkájukban is örömüket lelték. Gyönyörű házukban boldogan élték az életüket, nevelték ikreiket, mélyen vallásos szellemben, míg nem egy napon örökre megváltozott az életük.

„Van, amikor az értelem nem működik úgysem:
a misztikus teológiában - ott fölfüggeszti az Isten”
(Vass István)

Felkerestem múltam,
mi múlt időbe hulltan
hevert valahol arra várva,
hogy hozzá visszatalálva
elővegyem,
földíszíteni vele fakó életem.

Égett a nádas. Alkonyatkor lobbant lángra, valószínűleg emberi kéztől. Ahogy a vízparton ültem, és néztem a tőlem néhány száz méterre lobogó lángokat, félelemmel, és borzadással vegyes tisztelet ébredt bennem a tűz iránt.

"A tüzek még égnek!
Kelnek még új remények,
míg fényét ontja a máglya
erre a cudar világra,"

Sokszor hallottam már történeteket kutyák és gazdáik közötti különleges kapcsolatról, amikor kutyák haltak meg gazdáik sírján, vagy életük végéig őrizték gazdáik nyomát. Hittem is - nem is

Valahol - félúton a fikció és a valóság között - egy kietlen folyóparton áll a szürke épület. Nincs rajta tábla, felirat - mégis, akit erre vet a sorsa, tudja, ez a komor hely FOGADÓ A FEKETE RÉVÉSZHEZ.

Harlequin
Talán egy szóban

A fiú és a lány szótlanul lépkedtek a friss hóban, csak összekulcsolt kezük beszélt, apró szorításokkal, az ujjak simogatásaival. Az egyetem aulájában volt megbeszélve a találka, hogy elinduljanak, és túl legyenek végre azon a percen, amit idáig csak halogattak. Ildi, így hívták a lányt, be akarta mutatni végre Zolit apának. Nem volt könnyű döntés, mert Zoli cigány volt.
Ez még önmagában nem gond, de aki ismerte apát, apa konok előítéleteit, ellentmondást nem tűrő magatartását, az tudhatta, a fiatalok nem könnyű perceknek néznek elébe.